Minden kapcsolat okkal kezdődik és okkal ér véget. Vagy okkal tart örökkön örökké. Legyen ez szerelmi, baráti, társ, családi, haveri, munkahelyi. Én ebben hiszek. Vagy számomra ez a hitrendszerem egyik alappillére, hogy akit szembe hoz velem az élet, annak oka van. És hogy milyen nyomot hagy bennünk, az nem kimondottan az idővel függ össze. Talán útban a munkahelyem felé egy velem szembejövő idegen tekintete örökre belém ég, mert a két lélek a pillanat egy töredéke alatt összekapcsolódik, és üzen egymásnak. Szavak nélkül, egy láthatatlan kommunikációs nyelven.

Tükrei vagyunk egymásnak, és időnként csodálatos, néha pedig borzasztóan démoni és sötét képet festünk annak, aki belenéz önmagába. Nyilván ez attól is függ, milyen állapotban vagyunk, vagy hogy mit kellene észrevennünk. S mi is ugyanezt kapjuk vissza. Azt, akik mi magunk is vagyunk. Igen, talán az egész furán és hihetetlenül hangzik, de bárki, aki reakciót vált ki belőlünk, az hatással van ránk, az megmozdította egy részünket. Az megsimított, vagy megnyomta a piros gombot. S hogy ezeket a kapcsolatokat korlátnak, vagy szabadságunk egy lehetséges útjának éljük meg, az csakis rajtunk múlik.

Az élet maga a kapcsolat. Nem csak az emberekkel, de mindennel összefüggésbe és reakcióba kerülünk, mindennel.
Mikor anyánk méhében megteremtődünk, a köldökzsinóron keresztül, egyként létezem vele és a külvilággal. Majd ahogy kezdenek a végtagjaink, szerveink fejlődni, azok hozzánk kapcsolódnak. Lelkünk a testünkhöz. S mikor megszületünk anyánk után az első emberi kapcsolat az érintés, aki kihúz belőle és kezébe fog. Egy idegen. A szemünk érzékelni kezdi a fényt, fülünk a hangokat. Ezt követően kapcsolódunk az érzelmekhez, mikor életünkben először megjelenik bennünk a szeparációs szorongás…vajon vissza jön-e még a szeretett lény, kitől függök? Járni kezdünk, kapcsolódunk a földhöz. Elesünk, felállunk, ezzel tapasztalatokat szívunk magunkba. Megérintjük a fákat, vagy bekapjuk a földes kezünket, megsimogatjuk a kutyát. Máris egy új kontaktusba kerültünk a természettel. S mindez így megy végig, a végtelenségig, míg meg nem halunk. Tapasztalás, érzelmek, megértések, tanulás, test, emberek, állatok, levegő, élet… Végül fizikai létünket elengedjük, de szellemünk egy új, más dimenzióban fog új kapcsolódási formákban megnyilvánulni.

Miért olyan nehéz akkor az emberi kapcsolat, mikor létünk természetes része kellene, hogy legyen?
Talán…de ezek csak az én képzeteim…talán a szűrő, amit magunk elé helyezünk. Amivel megítéljük, hogy az a valaki, aki szemben áll velünk, az jó vagy rossz. Tanító, vagy tanítvány. Szerelmem vagy társam. Fájdalmas vagy boldogító. Két oldalát forgatjuk folyton az érmének. Ahelyett, hogy egyben látnánk az egészet.

A kapcsolatok okkal vannak az életünkben. S a jó tanító tanítvány is egyben, mert ő már tudja, hogy tükrei vagyunk egymásnak. Egy igazi barát néha meg meri mutatni azt is, mikor önmagunk ellenségeivé válunk, és mellettünk marad a legrútabb megnyilvánulásaink során is. Boldogságra nem tud csak a fájdalmas megtapasztalás tanítani, hogy értékeljük a pillanatokat. Szerelmünk talán nincs velünk, talán ezer kilométerre él az új családjával, de társ volt utunkon, hogy megtapasztaljuk ezt a csodás érzést.

A legtöbb kapcsolat „véletlen”, sorsszerű, vagyis nem eltervezett. De hányan élnek érdekkapcsolatokban? Ami üzletről, politikáról, pénzről, vagy önmarketingről szól. S ha mégsem a tervek szerint alakul, akkor ezek az érdekkapcsolódások szétválnak. Vajon ennek mennyire van valódisága? Mindig azt vonzzuk, amire szükségünk van. Ez egy alap energetikai törvény. Tehát miért ne lenne ennek is oka? Ez is az élet része, csak egy más energetikai síkon történik. S aki belefárad, mert hiányzik neki valami, az érdekeltség nélkül, nyitottan fogja élni tovább az életét, minden elvárás nélkül.

Annyi gondolat kavarog bennem a témához kapcsolódva. Annyi mindenről írnék még. Mert annyira gyönyörű és hálás.
S mint ahogy írtam, talán ezerféle kapcsolat létezik, s ha mindet megírnám, akkor arra jönne rá a sorok olvasója, hogy magát az életet tartja a kezében.

Amíg elvárás van bennünk, addig kapcsolataink tükrében nem magunk csodás belső lényét fogjuk meglátni. Hogy valóban megértsük, mindennek összeköttetésben vagyunk, ahhoz nyitottá kell válnunk. Testileg, lelkileg. Mint amikor egy pillantásban kapcsolódunk egy vadidegenhez. Vagy egy mosollyal. De értjük annak tökéletes üzenetét.
Nem kell mást tennünk, mint kitárni magunkat, nagy levegőt venni, és bátran befogadni az életünkből áradó információkat. Bármi legyen is az.
Szemétkedik a főnökünk? Lehet rossz napja van, mint néha nekünk. Talán mi is szemetek vagyunk másokkal. Vagy talán azért ilyen, mert azt akarja megmutatni a helyzet, hogy váltsunk, menjünk…
A párunk kiszámíthatatlan tetteivel? Talán azért, mert bennünk is ott a bizonytalanság. Talán határozottan meg kell húzni a határainkat. Vagy csak ki kell merni mondanunk hangosan, hogy mi ettől többet érdemlünk.
Beszólnak a pénztárnál? Lehet csak meg kell tanulni higgadtnak maradni. Vagy mi is sokszor méltatlankodtunk már.
Legnagyobb tanítóink ezek az emberek.

Ha megértjük, miért történnek ezek velünk, életünket is jobban megértjük. Az angyalok is így súgnak néha. Szituációkkal.
Ne máshoz KAPCSOLÓDJUNK csak folyton, ELŐSZÖR mindig MAGUNKHOZ. Hogy ebben a mélységben mindenki mást megtaláljunk. ÉREZZÜK azt, kik VAGYUNK. Minden egyes ébredésnél. Majd érzékeljük kapcsolódásainkat a külvilággal. Az ébresztővel, az arcunkat érintő hideg vízzel. Az étellel a szánkban. A kollégákat. Szeretteink érintését. LÉLEGEZZÜNK a levegővel. ADJUK MEG testünket álom érkezésének. S akkor kapcsolataink is sokkal mélyebbé és tisztábbá válnak, mert amiről szólni fog, az maga az ÉLET.

Szerkesztette:

 SzabóGyöngy valtozhass.com

Képek forrása: internet, pixabay

Az eredti írás forrása: https://pirosmajom.webnode.hu/news/kapcsolat-ok/