Két-három találkozásból (kb másfél éve találkoztunk először) erőt meríti és el mer indulni az ÉLET ÚTJÁN.
Csak a kezdeti erőt meríti nálam és a hitet, hogy élni szeretetben és hittel kell és szabad, mert az a teremtő erő!
(Pedig ez sem egy mindennapi, átlagos helyzet volt. Merthogy olyan nincs is amúgy, mert minden életút egyedi)
Senkinek nem mondom, hogy váljon el. De azt igen, hogy álljon meg, MERJEN őszintén szétnézni, látni és érzékelni és ha nem emelő, nem építő, amiben létezik, akkor INDULÁS!! Keresse meg az erőforrást saját MAG-ában és álljon bele az erejébe! Mindenkinek van belső tudása, belső ereje! Mindenki kapott annyit, amennyi a levállalt életfeladatához szükséges!
Ez legyen munkahely, kapcsolat, iskolaváltás, mindenre vonatkozik ez a vizsgálódás! Jah! és a gyerekkel nem kell ám takarózni, mert a gyereknek biztonság és szeretetlégkör kell… Érzelmi biztonság és a tudat, hogy ő szeretve van mindegy mi van “kint”. (és ezt eddig sem kapta meg 99%-ban)
Egyébként nem egyedi, hogy a gyerekek is nálam landolnak egy-egy nehezebb élethelyzetben. És nem a válás miatt, hanem pont a “beteg” fenntartott légkör miatt (sokszor akár válás után, mert nincs megteremtve továbbra sem az érzelmi biztonság a szülők továbbvitt gyülölködése miatt, ami önismeret és egyéb ismeret miatt van életben tartva…)

(2023.05.25)

********************************

Volt egy évem, amikor 5 fiús anyuka keresett meg ugyanazzal a fájdalommal… viszonylag kevés idő telt el 1-1 édesanya megkeresése között. Kis szünet elteltével (néhány hónap) egy lányos anyuka is az életem részévé vált. Ő is elveszítette a gyermekét ebben az inkarnációban, ebben a dimenzióban, fizikai megélésben. A hozzám forduló szülők kb velem egykorúak. Ebből adódik, hogy gyermekeik még kisgyermekek, fiatalfelnőttek.

********************************

Egy ember életében a legfájóbb trauma a gyermeke elvesztése. (Nem, nem AZ EGYIK, hanem a legfájóbb)
Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad skálázni kinek mi fájhat jobban, de vannak helyzetek, amikor mégis megteszem.
Mérhetetlen és kifejezhetetlen fájdalom….. Amikor a Sors hozzám sodor egy épp ezen az úton járó szülőt, (újra és újra…megadatik) igyekszem a legjobb tudásom szerint, szeretettel segíteni.
Most egy kivételesen tudatos és önerőből is szépen gyógyuló, gyógyulást kereső szülőtársammal dolgoztam együtt. Én csak egy állomás vagyok ezen az úton, azonban hálás vagyok, hogy segíthettem, hogy láthattam, hogy a mérhetetlen fájdalom mellett (vagy ellenére) micsoda gyógyulni akarás, megérteni akarás és jövőben bízás van benne. (Ezúton is köszönöm, hogy engedélyt adott a levelének a közzétételére.)
Ilyen bölcs, lelkierővel kb 6 évvel ezelőtt találkoztam először. Az idősödő Hölgy, hirtelen (néhány hét alatt) gyors lefolyású betegség miatt vesztette el élete párját, több, mint 50 együtt töltött év után. A megdöbbentő diagnózis után már nem is lehetett mit tenni… Szeretettel búcsúzkodni, 3-4 hétben JELEN lenni.
Életemben először tapasztaltam meg ezt a fajta ősi, bölcs, belső erőt. Ahogyan a gyász fázisait ösztönből megélve, életösztönből törekedve a gyógyulás felé. Tudta, hogy át kell költöznie a ház másik felébe, nem maradhat a régi közös szobában. TUDTA. Tudta, hogy egy idő után el kell csomagolnia a ruhákat. Sírva hívott fel, amikor talált egy öltönyzsebben egy papírkát…írással…
Mindig azt mondta, ha skype-on beszéltünk: “Gyöngyikém, le kell foglalja az ember magát, hogy ne gondolkodjon és akkor eltelnek a napok.”.
Lefoglalta… mindig tett-vett, fiatalosan (70-en felül volt pedig már). Eltelt másfél-két év és észrevettem, hogy már nem beszél róla vagy egész másképp. (Mai napig tartjuk a kapcsolatot, amiért külön hálás vagyok a Sorsnak).
Egy idő után (1,5-2év) nyugdíjas klubba / énekkarba járt, életvidáman, csillogó szemmel mesélt a mindennapi apró örömeiről A szomszédok és a család gyógyító szeretete átölelte…

Tiszta szívből, szeretettel kívánom minden mély fájdalmat, gyászt megélőnek, hogy találja meg azt az utat, ami kivezeti a fájdalomból és élhetővé, széppé teszi az éveket, az életet.