– Tudtad, hogy hazudni nem csak szavakkal lehet?
Ülünk egy kávézóban. Érzem, hogy a kérdés költői, nem kell válaszolnom. Elgyötörtnek tűnik a velem szemben ülő nő.

– Elég ramatyul nézel ki, mi történt?
Maga elé réved.
– Mióta vagy ilyen állapotban?
Még mindig hallgat…
Sóhajtok: -Na, jó. Hogy jöttél rá?

A kérdést betalált, megindulnak a szavak.
– Tudod, utólag nagyon sok minden más értelmet nyer….. Másképp értelmezhető, sok-sok szó, de leginkább tett. Jól irányított… és célzott, előre kiszámított tett. Tudtad, hogy hazudni nem csak szavakkal lehet? –hangzik el újból a fájó kérdés. Tudom, hogy most sem kell válaszolnom.
– Már értem, miért hangsúlyozta mindig a szavahihetőségét. Már látom, hogy kissé túl önérzetesen… túlhangsúlyozva, ami akkor még fel sem tűnt. Vajon kit győzködött vele? Már értem, miért nem szerette a “nagy szavakat”, amik valójában részemről nem nagy szavak voltak, és nem dobálózás a szavakkal, hanem a valós érzéseim árnyalt megfogalmazása, érzékeltetése…… Már értem, hogy miért koppintott az orromra minden beszélgetésnél, ha az érzések jöttek szóba. Miért tolatott, sőt menekült. Minél kevesebb szót kelljen használni érzésekkel kapcsolatban.
Lassan beszél, halkan, kissé szaggatottan. Folytatja.
– Már értem, hogy milyen az, amikor a szavaival hangsúlyozza valaki, hogy ez a kapcsolat csupán, az, ami. A gesztusaival, az ölelésével, a csókjával, az elejtett, sokszor kétértelmű szavaival pedig sokkal-sokkal többet sugall…..Sőt, az ellenkezőjét. Azonban, ha rákérdeztem, azonnal páncélt húzott maga elé. Vagyis most már látom, hogy álarcot. Álarcos köpönyegforgató… –réved maga elé.

Hallgatok. Hallgatom. Mit is mondhatnék? Folytatja…
– Tudod,…. mi nők hülyék vagyunk. Hiszünk. Oda dobott “jó reggelt, hogy aludtál?” és “jó éjt” üzenetnek. Amivel azt sugallja, hogy első és utolsó gondolata mi vagyunk…. Zenéknek. Amiknek a szövegét úgy értjük, ahogy akarjuk, de beszélni tilos róla, mert szerinte nem kell mindent külön kielemezni. Jól időzített és irányított telefonhívásokkal, gesztusokkal, apróságokkal megvezethetőek, megvehetőek és kenyérre kenhetőek vagyunk….
Egy olyan férfi, aki zseniálisan kitanulta mi kell egy női léleknek,….-és persze testnek- …. bármikor bárkit behálóz. Elcsepegteti a hőn áhítottat, hogy megkapja azt, ami kiegészíti a hiányos kis életét.
Később maga elé tartott kézzel, ártatlan arccal pedig közli: “én nem ígértem semmit! Én nem mondtam, hogy… “
Lehet, hogy nem…… Szavakkal talán nem…. Bár, ki tudja, ha minden perc visszapörgethető lenne, talán még mondta is.
Lehet csupán utalt rá. Ráutaló magatartás -így hívják…. Már értem…. Finoman, kitanultan, hatásszünetekkel tarkított telefon beszélgetésekkel. Jelentőségteljes, sokatmondó (el)hallgatásokkal. Kisebb-nagyobb, ajándékokkal. Jól időzített és begyakorolt gesztusokkal.
Mi nők meg olvadunk. Alkalmazkodunk. Mert szeretni akarunk és azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Vagyis Ő. Csak ennyit. De neki ez is sok.
És aztán, gombnyomásra vége. Mert nem ígérte, hogy fog szeretni. Nem is mondta, hogy szeret. Szavakkal talán valóban nem. (talán…) ….Gombnyomásra kikapcsolt érzések… Létezik ilyen? Egyáltalán volt mit kikapcsolni? Az érzések kikapcsolhatóak? Hátra arc, és mintha soha ott sem lett volna. Hisz nem ígért semmit. Nem vallott szerelmet “nagy szavakkal”. Tehát megteheti. Én értettem biztosan félre valamit. Már nincsenek “jó éjt” és “milyen napod volt ma?” üzenetek. Vagyis ha vannak is, nem nekem szólnak.
Félre értettem valamit az óvatosan adagolt szavaiban, az ölelésében, a csókjában, az érintésében, a sok-sok átbeszélgetett órában. A zenékben és a zeneszövegekben. Hisz nem voltak ígéretek, sem vallomások. Én értelmeztem félre, tehát Ő teljesen ártatlan. Mert nem mondta.

Nézem… Tudom, hogy FELÉBREDT. És azt is, hogy ez egy fájdalmas felébredés volt. Látom az elgyötört, sápadt, kissé gyűrött arcán. Hallom a csendes, fájó szavaiban.
Nem kezdek el beszélni a kongruens kommunikációról. A hitelességről. A kongruens kommunikációról, ami azt jelenti, hogy az egyén szavaival ugyanazt üzeni, mint a tetteivel. Azt jelenti, hogy összhangban van a verbális és a nonverbális kommunikáció, a szavakat alátámasztják a nonverbális jelek, gondolatok és azok közvetítése. Illetve ezek hiányáról, ami ide vezethet. Ilyen, amikor valaki mást üzen a szavaival, mint a tetteivel.
Nem mondom el neki, hogy egyes vizsgálatok szerint a közlendőnk 7-9%-át továbbítjuk csupán szavak segítségével. Tehát az emberek többet értenek a metakommunikációból, hangsúlyosabbnak érzékelik és értékelik (persze nem tudatosan). Erre utazott. Aztán pedig erre a 7-9%-ra hivatkozott, az említett férfi. A hangsúlyos 91-93% ilyenkor az ő olvasatában nem létezik. Hisz így van mire hivatkoznia, így léphet le “tisztességes játékot űztem” felkiáltással.
Pedig egy nő, aki arra vágyik, hogy szerethessen és szeressék, természetes, hogy bedől a jól (fel)használt metakommunikációnak. Még akkor is bedőlne, ha fordított lenne az arány. Mert arra vágyik. Azt nagyítja fel, ami a szívét jobban balzsamozza.

Főleg, hogy ma már az internet világában és a technika vívmányainak segítségével bővült a tárház. Több mindent lehet üzenni, matricákkal, smiley-val, amivel nem mond semmit, csak “utal rá” de a másik fél persze azt ért ki az odadobott apróságokból, amire valójában vágyik…vissza lehet olvasni beszélgetéseket, amik tele vannak tűzdelve velük és újra meg újra úgy lehet értelmezni…ahogy. Tudja Ő ezt… És azt is, hogy ezek a félperc alatt oda dobott apró üzenetek milyen hatással bírnak. Akár egész napra “oda láncolják” a telefonhoz a kiszemeltet miközben ő szépen éli a saját kis életét. Azt is, hogy ezek az üzenetek óvatosan megfogalmazott, szimplán IS értelmezhető, törölhető üzenetek kell legyenek.
Különben is… a nő általában egy lépéssel előrébb jár gondolatban, érzelmileg egy kapcsolatban. Talán ezt nem tudja. Talán ennyire mégsem ért a Női Lélekhez.
Nagy csapda ez a fránya különértelmezés.
Természetes, hogy a nő azt érzi és értelmezi ki a gesztusokból, apróságokból amire vágyik. Talán túl is értékeli. Az az erősebb, hangsúlyosabb, ami a szívében zakatol. És amit jobban táplálnak… Utalásokkal, elejtett szavakkal, gesztusokkal, ajándékokkal, hatásszünetekkel. Zsibbadt elvarázsoltság az eredmény. Előre jól kiszámítható.
Eszembe jut Müller Pétertől egy gondolat: “Ha beszélek hozzád, számolok azzal, hogy lefordítod magadnak a mondanivalómat! Ezzel számolj te is! Hogy a másik ember: egy másik világ! Minden egészen más benne! A képzelete, a gondolatai, az érzései, a vágyai és a reményei.”
Az a fránya “lefordítás”. Élt vagy visszaélt vele a történet (másik) főszereplője? Valójában jelenleg már nem is ez a lényeg.
– Még kibékülhettek. Még lehet, hogy kiderül, hogy félreértés. –próbálom vigasztalni. Elég gyengére sikerült, érzem is. Kissé üresen csengenek a szavaim…

– Nem, dehogy. Már másnak fektette le az alapokat szavakkal és mást csábít, varázsol gesztusokkal, elejtett utalásokkal, hatásszünetekkel -nagyot sóhajt.
-Tudod, iszonyú szennyesnek érzem magam. Bepiszkítottnak. És hülyének. Ennyi idősen, ilyen háttérrel így belesétálni egy ilyenbe helyzetbe… Hihetetlen…. Naivan, valamiért tisztalapot felajánlva… belesétáltam. Mi nők, beleesünk abba a csapdába, hogy azt hisszük, majd miattunk megváltozik. Majd velünk más lesz. Mi majd mást jelentünk, mint a sorban előttünk lévők. Az előttünk használtak. Ez az ego, ugye? Naivság?
Mély csend. Hallgatunk.
– Ne okold magad. -szólalok meg végül. Ennek így kellett lennie. Egyáltalán nem biztos, hogy ő rossz. Egyáltalán nem biztos, hogy ő ezt tudatosan csinálja. Nem biztos, hogy tudatában van annak, hogy mit okoz a viselkedésével a nőkben. Nem biztos, hogy meg akart bántani. Lehet, hogy ő csupán ilyen. Így van összerakva. Alapjárat nála ez a viselkedés és életmód. Evidens.
Ez a feladata, hogy megtanítsa a nőknek: hazudni nem csak szavakkal lehet. Lehet ennyi volt a feladata az életedben. Megtanítani ezt a leckét, mert még hiányzott a leckefüzetedből. És megtanítani azt, amiről mostanában lépten-nyomon olvasni lehet: megtanít az elfogadásra és elengedésre. Nem tartom kizártnak, hogy eljön az idő, amikor még hálás is leszel, hogy ezt a leckét már magadévá tetted egyszer. Később még jól jöhet, még ha most fájdalmas is.
Rám emeli tekintetét. Bólint. Még tompa, fájó, elgyötört a pillantása….de látom, hogy ez már megfordult az ő fejében is. Csak még fáj. Még annyira fáj a felismerés, hogy most ez a lehetőség még hihetetlen.
– Hidd el, egyszer minden fájdalom emlékké szelídül. Vannak leckék amiket valakinek “le kell adni” nekünk, ők a Tanítóink az életünkben. Nem baj, ha fáj, nem baj, ha dühöngsz vagy sírsz.
Megrázza a fejét.
-Nem sírok, nem sírtam, nem dühöngtem. Igyekszem méltósággal viselni. Nem tudnék megalázkodni, sem utána nyúlni vagy bosszút tervezni. Tudom, hogy vannak dolgok az életben, amit le kell nyelni.
-Tévedsz. Nem lenyelni kell a könnyeket. Hanem szabadjára engedni őket. Engedd át magadon a fájdalmat. Sírj, dühöngj…. úgy igazán. Nem baj, ha összerogysz a fájdalom alatt. Majd felállsz. A könnyek a vérző lélek egy-egy cseppje. Nem véletlen mondják, hogy “vérzik a szívem”. Ki kell véreztetni, ki kell sírni. Az eltemetett fájdalmak, a tisztulás nélküli sebek egyszer visszaköszönnek. A fájdalmat nem lehet elzárni, lelakatolni. Utat tör magának. Jobb most, mint később. Minek cipelni?
És aztán bocsásd meg magadnak a saját esendőségedet, hisz emberek vagyunk és a szívünk szavára hallgatunk. Hibázhatunk. Tanulunk. És ő is. Hibázhat, esendő is lehet. Egyszer majd ő is belesétál egy Tanítóba és sutba dobhatja a páncélját, az álarcát és a kis játszmáit. Neki is meg kell tanulnia majd ugyanezt a leckét. De ez már nem a mi dolgunk.
Újra rám emeli a tekintetét. Elgondolkodó, elfogadó és hálás a pillantása. Elmosolyodik. Lágyan, megkönnyebbülten. Nagyot sóhajt. Megértette. Elfogadta.
Tudom, hogy meg fog gyógyulni. És azt is, hogy egy életre megtanulta: hazudni nem csak szavakkal lehet. Talán még a következőkre is…
-Rendelünk valami csajos koktélt vagy egy habos csokicsodát? A síráson kívül a süti is jó gyógyír lehet ilyenkor…

Lágy mosoly a válasz…

Szabó Gyöngyi

(2017. november noikoktel.hu)

Konzultációra bejelentkezni a gyongyibejelentkez@gmail.com címen lehet.