Sokan esnek abba a hibába, hogy a visszaérkező reakciókban nem látják meg, hogy valójában saját maguk generálták.
Sokszor mutatjuk magunkat erősebbnek, mint amilyen erősnek érezzük magunkat vagy amilyen erősek valójában vagyunk. Ezért a környezetünkben lévők még terhelnek minket, ami egy idő után már tényleg sok(K).
No, de miért teszik ezt velünk? Talán, mert soha nem vállaltuk fel, hogy épp elesettek vagyunk?
Talán, mert túl sokat hallottuk: “de jó, neked, hogy ilyen erős vagy” és meg akartunk neki felelni?
Bármi történt álarcot/mosolyt ragasztottunk az arcunkra és mentünk tovább. A híres: “elesni, koronát igazítani, tovább menni” mondás szerint. Vagyis: “katona dolog”, ismerős ugye?
Már gyermekkorunkban belénk nevelik a fájdalmak, a sérülés fel nem vállalását és bagatellizálását. Megtanították nekünk, hogy a fájdalom miatt sírni szégyen és gyengeség.
Térjünk vissza az előző bekezdés elejéhez. Állandóan erősnek, terhelhetőnek, mindent kibírónak mutatjuk magunkat. Már aki, annak, mert van ám másik véglet is. Szóval, aki annyira terhelhető pakolják is rá a környezetében lévők a testi/lelki terheket. Még mindig mosolyogva, tűri, bírja, még mindig pakolják… És egyszer csak elszakad a cérna. Jó esetben csak áldozattá válik, (megjegyzem, elsősorban saját maga áldozatává), rosszabb esetben testi tüneteket, betegséget kreál a lélek, hogy jelezze: eddig és ne tovább.
No, de gondoljunk bele: ki mutatta, hogy mindent el-, és kibír?
Ehhez hasonló a példa, amikor összeszorított foggal, átszellemült mosollyal csinálja végig élete nagy összeomlását, vagy nagyon közeli hozzátartozó elvesztését és mivel ennyire “könnyen viseli” a környezetében élőknek megtanítja, hogy semmi szükség tapintatra, együttérzésre, hisz ez szinte semmiség, alig fáj, “alig valami”. Közben belül haldoklik a fájdalomtól.
Ki tanította meg a többieknek, hogy ezt megtehetik? Igen, igen… Kedves Olvasó. Aki az álarcot viseli. Mindenkivel annyit tesznek meg, amennyit megenged. (kisgyermekekre nem vonatkozik!)
Természetesen ezeknek a berögzült viselkedési módoknak is megvan az oka, a gyökere. Dolgozni kell vele.
A másik véglet, amikor valaki állandóan panaszáradattal, áldozatszerepben tetszelegve szinte kiköveteli magának, hogy lehető legtöbben “lábujjhegyen járjanak körülötte”, mert az ő idegei, az ő állapota, az ő testi/lelki fájdalma és élettörténései mindeki másét lepipálja. Kőkemény manipuláció.
Mi kellene ahhoz, hogy felismerje, aki maszkol? Ha felismerte, dolgozik-e vele? Megvan-e a szándék, hogy megkeresse az okát a viselkedésének?
Picit segítek: gyengeség, kiszolgáltatottság, visszaélés…és az ezekhez kapcsolódó hitrendszerek, ezekkel a kulcsszavakkal lehet elindulni..
Önismereti utunk része felismerni a saját viselkedésünk mintáit és okait, felelősséget vállalni értük, aztán pedig dolgozni vele, hogy tudjunk rajta változtatni.
Az alábbi idézet inspirálta a fenti gondolatmenetemet:
MIT MUTATSZ MAGADRÓL?
Ahhoz kapcsolódnak, úgy is kezelnek, mint akit mutatsz.
Lehet azon siránkozni, hogy tőlem mindenki csak szexet akar, vagy éppen senki sem kezel nőként, de teljesen felesleges. A világ pontosan ahhoz kapcsolódik, amit mutatok, ami belőlem árad. Ez értelemszerűen nem csak öltözék, hanem lelkiállapot, kisugárzás, aminek az öltözék csak kivetülése.
(Joós István:Út-Mutató )
Szeretettel: Szabó Gyöngyi Lélekmentor valtozhass.com
Időpont: gyongyibejelentkez@gmail.com
Képek: internet, internet, pixabay
Kapcsolódó cikk:
