A mostani jelenségről és tapasztalásról nem azért írok, mert újkeletű viselkedésforma. Gondolom évszázadokkal ezelőtt is volt ez a jelenség. Ez történetesen a panaszkodás. Mivel ennyire régre nyúlik vissza, minden korban jelen volt, gondolom van is létjogosultsága.

Miért is panaszkodunk? Pl. nem tudjuk elfogadni a jelen helyzetünket, a minket ért ingereket és “őröljük magunkat” rajta. (milyen szép a magyar nyelv) Így tehát “őrlődünk” rajta, vagy “rágódunk.” Legtöbbször ez oda vezet, hogy áldozatnak érezzük magunkat és passzivitásba sodródunk ezáltal.

Természetesen nem csak oka, hanem célja is van a panaszkodásnak. Mint mindennek az életben. Tehát ha kiadjuk magunkból a nehéz, fájó érzéseket és gondolatokat, amik miatt épp “őrlődünk” (tehát összetörünk…) de feszítenek belülről: csökkenhet a stressz. Egy bizonyos pontig a ventillálás egészséges is. Csakhogy azután a  bizonyos pont után épp ellenkezőjére fordul: benne tart minket, sőt! még jobban lehúz. Mégpedig, ha szaladgálunk ide-oda és még mindig újra és újra a minket ért vélt vagy valós sérelmet meséljük újabb és újabb hallgatóságnak. (nem mellesleg: ezzel be is rögzítjük magunkba egyre mélyebbre és mélyebbre). 

Van, aki akár 1-2-5-10- évig is képes ugyanazt a “nótát fújni”. Saját választás, teheti, szabad választása van és tiszteletben is kell ezt a választását tartani. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a panaszkodás még fizikailag is káros a saját testre és egészségre nézve.

No, de térjünk vissza az írás elejére. Panaszkodás. Vannak beszélgetések (mindig is voltak), amikor a beszélgetés valójában az egyik fél panaszáradatát jelenti. Jó esetben egy lélegzetvételnyi szünetben a hallgató fél magához tudja ragadni a szót és így 1-2 vigaszt nyújtó szó után: ő következik. Nyílt pályája lesz az ő panaszának. Még jobb esetben meg is hallgatja az eddig beszélő-panaszkodó fél. 

Azonban van, amikor még ez sem teljesedik be: gyors búcsú, neki menni kell. Ő már “ürített”, ergo megkönnyebbült. Ez volt a lényeg….

Mostanában ez az online felületeken még jobban elharapózott, ugyanis bizonyos applikációk remek felületet nyújtanak rá, hogy írásban kitombolja magát az épp békétlen fél, itt-ott caps lock-kal írt, sűrű felkiáltójellel tűzdelt szavait odaborítsa, könnyítsen magán és tovarobogjon. Esetleg, egy “bocsi, ezt el kellett valakinek mondanom” kíséretében. 

Olykor az sem zavaró “A Panaszkodónak”, ha nem kap választ, hisz valójában csak kiborult, kiborította a szemetes tartályát. (milyen szép a magyar nyelv: kiborult). Legközelebb majd jön újra…

Kering ehhez egy remekbe szabott kis tanmese az interneten, lentebb be is fogom másolni.  Most azonban még néhány gondolat. Vannak, akik valóban bensőséges viszonyban vannak egymással, szeretetteljes, megértő közeg van köztük. Ott teljesen helyénvaló és gyógyító, ha kölcsönösen meghallgatjuk egymás életeseményeit és részvéttel vagyunk iránta. Esetleg egy-két biztató szóval segítünk túllendülni az adott mélyponton, de leginkább elég, ha csak meghallgatjuk. Ez -szerintem- teljesen jó, helyénvaló. Hisz erre vannak a szeretet-kapcsolatok (szoros rokoni, vagy baráti szálak.) Fontos: kölcsönösségen és  bizalmon alapuló kapcsolat.

De gondoljunk bele, amikor valakire gyakorlatilag -akár szóban, akár írásban- ráborítjuk ami nekünk terhes vagy nem jó már cipelni (ergo a szemetünket) és tovarobogunk megkönnyebbülten: mit teszünk vele? Áll ott egy halom szeméttel körülvéve, ami nem az övé és nem is tud vele mit kezdeni….

Ha csak néhányan elgondolkodnak ezen a viselkedésen, változtatnak némileg, már megérte a klaviatúrát koptatni. Tehát: Mit teszek azzal a másik emberrel? Hol itt a kölcsönösség? Miért érzem úgy, hogy ehhez nekem jogunk van? Hisz mindenkinek, így tehát neki is megvan a maga terhe, baja. (ráadásul írott-online felület, applikáció, ergo bármely nap,  bármely percében zúdulhat egy adag ilyen “áldás”).

Gyakorlatilag ilyenkor magánterületre borítják a privát szemetüket ezek az emberek, (ismétlem: online felületen főleg elharapózott ez a jelenség), ha meg bármely közösségi médiában a közös felületen “feljajdulnak” vagy magánéletük szennyesét oda pakolják, akkor meg “közterületre viszik a privát feleslegüket vagy akár mocskaikat”. 

Na most ezt mindenki vizualizálja, a valós, fizikai életbe átemelve. Vizualizálja mindenki egy pár másodpercre. Saját szemeteit az udvarunkra vagy a járdánkra borítja bárki…

“Egy napon egy férfi a repülőtérre tartott egy taxiban ülve. Ahogy szabályosan haladt a taxi, egyszer csak egy fekete autó vágott ki elé hirtelen a parkolóhelyről. A taxi vezetője beletaposott a fékbe és csak pár centiméterrel sikerült elkerülnie az ütközést.
A másik autó vezetője az öklét rázva ordítozott, míg a taxisofőr csak rámosolygott és barátságosan integetett neki. Ugyanolyan jókedvű volt, mint azelőtt, és kifejezetten kedvesen viselkedett a vele ordítozó férfival.
Az eset után a taxi utasa értetlenkedve nézett a sofőrre: „Miért csinálta ezt? Az az ember kis híján összetörte az autóját, és mi is megsérülhettünk volna. Ráadásul mindezek után még ő ordítozott.” Ekkor a taxisofőr elmagyarázta utasának a “kukásautó törvényét”.
Nagyon sok ember olyan, mint a kukásautó – rengeteg szemét, frusztráció, keseredettség, düh halmozódik fel bennük. Ahogy egyre jobban eltelnek a szeméttel, valahol ki kell adniuk magukból azt. És időnként pont Te leszel az, akire rázúdítják a bennük lévő szemetet. Ne vedd a szívedre, ez nem rólad szól. Csak mosolyogj, maradj nyugodt és kedves, aztán menj tovább. Ne cipeld magaddal tovább az ő szemetüket, hogy aztán Te is másra öntsd ki később.”
(David J. Pollay: A kukásautó törvénye)

Legközelebb, amikor ilyen helyzetbe kerülsz és megtelítődsz, emlékezz a kukásautóra! Ne legyél kukásautó!  

Írta, szerkesztette:

Szabó Gyöngyi gyongyibejelentkez@gmail.com